A babáért való küzdelemben elérkezhet az idő, mikor felmerül a gondolat, hogy fogadjunk örökbe egy gyermeket. Van, akinek ez magától jut eszébe, és úgy érzi, hogy neki mindegy hogyan lesz gyermeke, csak legyen. Nem bírja tovább a várakozást, a kezelések tortúráját, a kiszolgáltatottságot, a megaláztatásokat, a szorongást. Bárhogyan, de gyermeket akar!

Van olyan, akinek úgy jut eszébe az örökbe fogadás, mint egy második lehetőség, ha a lombik sehogy sem sikerül, vagy nem akarnak (tovább) lombikozni.

Aztán van, akinek mások javasolják, hogy ne küzdjenek tovább, inkább fogadjanak örökbe. Milyen egyszerűnek hangzik ez a megoldás! És a valóságban mennyire nem az! Sem a lelki elfogadás, sem az adminisztratív megvalósítás nem egyszerű. A gondolattól hosszú és sokszor rögös út vezet a gyermek hazaérkezéséig.

A közvélemény szemében mára átalakult az örökbe fogadás megítélése. Egyfajta rózsaszín köd lengi körül. Az emberek azt gondolják, hogy milyen szép dolog örökbe fogadni! És itt meg is áll a közgondolkodás. Pedig a valóság nem ilyen egyszerű. A sikeres örökbefogadáshoz számos dolognak kell teljesülnie, amiről viszont egy átlagembernek semmilyen információja sincs. A sikeresség elengedhetetlen feltétele, hogy a pár mindkét tagja elkötelezett legyen az örökbe fogadás mellett, és egyikőjük se csupán a vérszerinti gyermek pótlékának tekintse az örökbefogadott gyermeket!

Sokszor azonban a szóbeli elkötelezettség az örökbe fogadás mellett nem jelent valódi lelki elkötelezettséget is. Az örökbe fogadás egyfajta pót megoldásként jelenik meg a nő, a férfi vagy a pár életében. „Ha a lombik mégsem sikerül, akkor az örökbefogadott gyerek is jó lesz!” Ez pedig elfogadhatatlan, hiszen az a gyermek, akit egyszer már elhagytak, akiről lemondtak, nem lehet csupán pótlék! Az a gyermek teljes és őszinte szülői szeretetre és elfogadásra vágyik!

Ezért örökbe fogadó szülőnek csak az alkalmas, illetve az válhat valóban sikeres örökbefogadóvá, aki képes lemondani a saját vérszerinti gyermek születéséről (legalább átmenetileg), kibékülni saját nemzőképtelenségével, feldolgozni korábbi veszteségeit, elgyászolni meg nem született gyermekét, és az örökbefogadást, mint alternatív gyermekvállalási lehetőséget elfogadni.

Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a férfi és a nő egyaránt úgy érzi, az örökbe fogadás lesz a megfelelő forma. Sokszor a gyermekért küzdő pár két tagja nagyon eltérő nézeteket képvisel az örökbe fogadást illetően. Az egyik – rendszerint a nő – szíve szerint már örökbe fogadna, a férfi ezt azonban elképzelni sem tudja. Persze ettől eltérő „felállások” is lehetnek. Az azonban biztos, hogy örökbe fogadást senkire sem szabad rákényszeríteni, ha ő nem nyitott erre. Abból biztosan nem lesz sikeres örökbe fogadás! 

A pszichológus segítsége az örökbe fogadni szándékozók esetében azért lehet hasznos, mert egyrészt segíthet meghozni a pár mindkét tagja által elfogadható döntést arról, hogy örökbe fogadjunk-e vagy sem, feltárva annak lelki indítékait, akadályait, segít feldolgozni az örökbefogadással járó veszteségeket, és rámutat az örökbefogadás nehézségeire, amivel a leendő örökbefogadók jellemzően nincsenek tisztában, de ismeretük és elfogadásuk elengedhetetlen a sikeres örökbe fogadáshoz.

Természetesen a pszichológusi segítség az örökbefogadás után is szükséges lehet. Sőt! Nagyon sokszor akkor szembesülnek az örökbefogadó szülők azzal, hogy az örökbefogadott gyermek nevelése során olyan problémákat kell kezelni, amelyek egy vérszerinti gyermek esetében nem merülnek fel. Ilyenek lehetnek a vérszerinti szülők és a gyermek múltja, esetleges vérszerinti testvérek, az átélt traumák, viselkedése, az örökbefogadótól eltérő tulajdonságai stb. Örökbefogadás esetén a párok nem számíthatnak környezetük tanácsaira, hiszen valószínűleg mások sem találkoztak még az övékéhez hasonló problémákkal. Rossz, hogy nincs kivel megosztani gondjaikat, nem tudnak kihez fordulni kérdéseikkel.

Saját veszteségeinek elfogadása ahhoz is szükséges, hogy az örökbefogadó szülő képes legyen feldolgozni, és megbékélni azzal, hogy miközben neki nem születhet gyermeke, vannak olyanok, akiknek élethelyzetükből fakadóan nincs más választása, mint örökbeadás útján gondoskodni gyermekükről, és ez nem egy önző és megbocsáthatatlan cselekedet, hanem elsősorban a gyermek érdekét szolgálja. Jó, ha a vérszerinti szülőre is képes úgy tekinteni, mint egy szülőtársra, képes megérteni és elfogadni a gyermekről való lemondását.

Az örökbefogadó szülőség több jelentős eltérést mutat a természetes úton történő szülővé válástól, hisz a párok sokszor több éves várakozás után kapnak gyermeket, ráadásul ennek időpontja mindvégig bizonytalan, ami állandó készenlétet igényel tőlük. Hiányzik a baba érkezését megelőző terhességi időszak is. Az örökbefogadó szülők sokszor szembesülnek azzal is, hogy a gyermek érkezésével együtt nem érkezik meg a várva várt eufória, nem képesek azonnal szülői érzésekre a gyermek iránt. Ugyanakkor mindvégig él bennük a vágy, hogy bizonyítsák, tökéletes szülők, megérdemelten kaptak gyermeket.

A vérszerinti és az örökbefogadó szülő közötti egyik legjelentősebb különbség talán az, hogy az örökbefogadó szülőnek egyfajta „terapeuta” szerepet is be kell töltenie, vagyis empatikusnak, védelmezőnek, megnyugtatónak kell lennie, és korlátokat szabnia a gyermek szükségleteinek észlelésében.

Mivel az örökbefogadó szülői szerep – mint az előbbiekből is látható – nem egyszerű, ha szülőként úgy érezzük, hogy elakadtunk, merjük szakember segítségét kérni!

Az örökbefogadás pszichológusi támogatása esetén különösen ajánlott a párterápia, mivel elengedhetetlen, hogy a pár együtt hozza meg döntését ebben a komoly kérdésben és együtt készüljenek fel erre a kihívásokkal járó feladatra.